Szélsőséges viszonyok

Mi másra vágyna az ember, mint olykor-olykor hegyet mászni szakadó esőben? Megnyugtathatok mindenkit, szombaton többszörösen is hódolhattam ezen szenvedélyemnek. Az történt ugyanis, hogy bár kellően ramaty időjárás uralkodott a hétvége első napján errefelé, sem a két osztrák túrabajnok, sem én nem akartunk eret vágni magunkon a retkes szobánk kellős közepén kuporogva, így inkább fellátogattunk a brassói várba egy bőséges reggeli után. Nem különösebben nehéz terep, az utat sem bonyolult megtalálni, de kicsit nehezítette a dolgot, hogy szemerkélni kezdett az eső. Még az elhagyatott erőmű látványa sem tudta elvenni a kedvünket, nemhogy ez. Azért beszereztem egy esernyőt lefelé menet, amikor is természetesen el is állt.

Ebédre moldáv barátunk is csatlakozott hozzánk, majd korábbi terveinket követve elindultunk a „hollywoodi betűk” felé. A korábbi napok időjárásának megfelelően sáros, lucskos volt a föld és rettenetesen csúszott a fű és a szikladarabok. Az tehát viszonylag hamar kiderült, hogy lefelé más utat kell választani, mert ez tornacipőben lefelé nagyon nem egészséges. Gondolom, mondanom sem kell, hogy remekül kiépített és kitáblázott mászó-pályáról van szó, így még lent belőttük az irányt, aztán mentünk felfelé, hátha így nem tévesztjük el a csúcsot. Pár percnyi baktatás után rázendített a felhő-zenekar. Innentől váltunk igazán komikussá, hiszen Igor és én esernyőt a fejünk fölé tartva manővereztünk felfelé a gyökereken, és próbáltuk kikerülni a belógó ágakat (az erdő közepén), másik két kollégánk pedig vidáman ázott ronggyá. Remek hangulatban telt az út. Mikor már majdnem a tetőre értünk, kiderült az ég, illetve az is, hogy messze a legmelósabb utat sikerült kiválasztani, node mindegy is. Épségben átvészeltük a napot, és egyelőre egyikünk sem mutatja a tüdőgyulladás jeleit.

Brassó

Vasárnap vaskos ködre ébredtünk, ennek megfelelően is öltöztünk. Bővített létszámmal, immáron 7-en indultunk útnak Bran vára felé, mely elsősorban Vlad Tepesről, Drakuláról híres, legalábbis Ő az elsőszámú reklámarca az egész városnak. Az a helyzet, hogy a szuvenírsopok kínálatán kívül semmi sem utal a véreskezű (-szájú) nagyúrra, de legalább tele van Mária román királynő/né fényképeivel, akit itt szállásoltak el a két világháború között. Ez alkalomból fel is újították az épületet, figyelmen kívül hagyva minden történelmi vagy műemlékvédelmi eszmét. Alacsony terek, szűk folyosók, picinyke termek, meredek lépcsők és temérdek ostoba, tülekedő turista jellemzi a kastélyt, így őszintén megkönnyebbültem, mikor kikeveredtünk végre a friss levegőre. Itt szikrázó napsütés, 80 fok és még a korábbinál is több ember várakozott, szóval kerestünk egy csendesebb helyet (brani viszonylatban ez pont annyira lehetséges, mint az olasz piacon) ebédelés céljából.

Kiszáradáshoz közeli állapotban, de továbbra is vidám hangulatban, még a rozsnyói várba is felmásztunk. Itt jelentősen kisebb volt a népsűrűség, de a túra végére valóban az életünkért könyörögtünk a tikkasztó hőségben (gondosan beöltözve).

Bran - Rozsnyó

Hétfőre sem javult a helyzet, ráadásul a programot nem igazán szervezték meg, inkább csak igyekezték betömködni a lukas órákat különösebb koncepció nélkül, az egyetlen szempont a vadonatúj R&D (Research and Development) intézet szerepeltetése volt, mely kint van a pusztában a városon kívül. Ennek megfelelően két lehetőségünk volt. 1) Követjük a programot, mely 99%-ban a tűző napon került megrendezésre részben a talajon, részben az épületek tetején árnyék nélkül 10 és 17 óra között; vagy 2) megfosztva magunkat az előkészítetlen előadásoktól és fölöslegeses aprólékos technikai részletektől, próbálunk életben maradni a vadonatúj, gigászi gőzkabinban, mely a temérdek üvegfelület mellett egyáltalán nem rendelkezik légkondicionáló, vagy szellőztető berendezéssel, de még nyitható ablakokkal sem nagyon.

Az első kültéri etapot bevállaltam. Ekkor a pv panelek mozgását vitattuk meg, de legalább olykor „elbújhattunk” a lemezek árnyékába, majd felmentünk az egyik tetőre, de itt már csak az árnyékot kerestük, hiszen erősen közeledtünk a nap közepe felé. Hamarosan visszavonultam a szaunába, és igyekeztem távol tartani magam a direkt sugárzástól.

Az ebéd utáni programot egy igen önérzetes kollegina vezette. Gondoltam, korrekt leszek, és jelzem felé, hogy – amennyiben nem haragszik – kihagynám a tetőjárást a hőségre való tekintettel. Erre a gesztusra a következő válasz érkezett szívből lekezelő hangsúllyal:

„Nem tudom, a Te országodban mi a helyzet, de itt július van, és ennek megfelelő az időjárás.”

Lendületből érkezett az agyamba a riposzt, miszerint is felénk is ez a helyzet, pontosan ezért is kerülöm a napozást 11 és 16 óra között, de visszafogtam magam, és kedvesen mosolyogva kértem elnézést, illetve megerősítettem, hogy maradnék az épület falain belül. (Utóbb kiderült, hogy a hölgy minden kérdést és megjegyzést személyes sértésként élt meg, és egy ötéves eszközkészletének megfelelően reagált ezekre a helyzetekre.)

A szakmai program legvégén kiderült, hogy az elhangzottak zömét ismét meg fogjuk hallgatni csütörtökön réskitöltő előadásokként annak ellenére, hogy elsőre sem érdekelt sokakat a dolog.