Újra itthon

Közel 16 óra vonatozás után ismét hazaértem! :)
Köszönöm mindenkinek a támogatást, amelyet az elmúlt két hét során kaptam.
Jelentkezem még idén, de most kicsit pihenek. ;)

Ez nem jött össze

A tegnapi nap után azt reméltem, talán az összkép menthető, hiszen minden jó, ha jó a vége. Ez olyannyira nem sikerült, hogy még a korábbi előrejelzésekhez képest is lehúzó véleménnyel távozunk innen a napokban.

Még tegnap megtudtuk, hogy a program kicsit változott, egy órával később (10 órakor) kezdünk, és körülbelül délben kezdődhet a szabad program. Ennek megfelelően 10 előtt pár perccel összegyűlt a kis csapat a szokott helyen, mindenki elvégezte az utolsó simításokat a pár perces prezentációján. Húsz perc várakozás után az egyik szervező megsúgta, hogy 11-re fog megérkezni a helyi góré (az önfényező bajnok), így tekintsük úgy a programot, mintha szünettel kezdenénk. Negyed 12-kor már zúgolódni kezdtünk, hiszen a két hiányzó professzor egyike jegyezte meg hétfőn nagyon szigorúan, hogy legyünk szívesek tartani magunkat a programhoz. Szervezőnk feszültség oldásként felajánlotta, hogy megmutatja nekünk a geotermál labort. Lent beszélgettünk a látottakról, amikor is megérkezett az egyik kollegina, hogy azon nyomban menjünk vissza az emeletre, mert megérkeztek a professzorok (11:50-kor), és nem szabad őket várakoztatni. Természetesen az elkészített előadásokra nem maradt idő, Dr.Prof.Eng.PhD elmakogta összes angoltudásával, hogy mennyire császárság, hogy itt voltuk, ők mennyire nyitottak az európai kooperáció felé, meg fú de jó lenne együtt dolgozni a jövőben. Emellett viszont többen hiányoltuk a „bocs a késésért” típusú, gesztus értékű félmondatot. (Megjegyzés: a hét elején Ms. AD jelentette ki félprivát formában, hogy „nekünk nincs szükségünk együttműködésre, mi egyedül is tudunk dolgozni. Megjegyzés 2: Dr.Prof.Eng.PhD ennek a nemzetközi szervezetnek az egyik alelnöke, de majdnem annyira jól beszél angolul, mint egy dél-mexikói lepke.)

Ma este még együtt vacsorázunk a résztvevőkkel valahol a városban, aztán a holnapot csak túlélem valahogy.

... de ki számolja?!

Már csak 2 nap van vissza a szakmai programból, már kevesebb, mint 20 előadást kell végigülnöm értelmes fejjel (és ebből csak egyet kell nekem megtartani), már csak 3 éjszakát kell ebben a sok szempontból elhanyagolható ágyban és szobában töltenem (és egyet a vonaton), már csak 3 és fél napot kell kihúznom zöldség és gyümölcs nélkül, már csak 86 óra, és ismét pacsizhatok kis növésű házi kedvencemmel, így megragadom az alkalmat, hogy megjegyezzem, milyen nagyra értékelem a szervezők törekvéseit annak érdekében, hogy európaihoz közelebbi viszonyokat teremtsenek számunkra, mint ami egyébként itt lenni szokott. Tényleg látható, hogy minden követ megmozgattak a komfort fokozat növelése érdekében, akinek nagyon nem felelt meg a kollégiumi szállás, annak utólag is megoldották a szállodai elhelyezését, kérésünkre kitakarították a szobáinkat (van akinél még a törölközőt is kicserélték), készséggel segítettek a hétvégi privát programok megszervezésében, a hétköznapi ellátásunkat igyekeztek (a lehetőségekhez mérten) változatosra tervezni, mindemellett pedig természetesen sokat tesznek a város és ezzel az ország fejlesztéséért.

Félre ne értsen senki, egyetlen perccel sem szeretnék tovább maradni, mint azt a vonatjegyem indokolja, de fontosnak tartottam ezeket is megemlíteni, hogy árnyaltabb legyen a kép, illetve mert már szentimentálisra fáradtam magam. ;)

Már csak 4325 perc, és indul a vonatom... :D (2014.07.23. 20:03 van most)

Szélsőséges viszonyok

Mi másra vágyna az ember, mint olykor-olykor hegyet mászni szakadó esőben? Megnyugtathatok mindenkit, szombaton többszörösen is hódolhattam ezen szenvedélyemnek. Az történt ugyanis, hogy bár kellően ramaty időjárás uralkodott a hétvége első napján errefelé, sem a két osztrák túrabajnok, sem én nem akartunk eret vágni magunkon a retkes szobánk kellős közepén kuporogva, így inkább fellátogattunk a brassói várba egy bőséges reggeli után. Nem különösebben nehéz terep, az utat sem bonyolult megtalálni, de kicsit nehezítette a dolgot, hogy szemerkélni kezdett az eső. Még az elhagyatott erőmű látványa sem tudta elvenni a kedvünket, nemhogy ez. Azért beszereztem egy esernyőt lefelé menet, amikor is természetesen el is állt.

Ebédre moldáv barátunk is csatlakozott hozzánk, majd korábbi terveinket követve elindultunk a „hollywoodi betűk” felé. A korábbi napok időjárásának megfelelően sáros, lucskos volt a föld és rettenetesen csúszott a fű és a szikladarabok. Az tehát viszonylag hamar kiderült, hogy lefelé más utat kell választani, mert ez tornacipőben lefelé nagyon nem egészséges. Gondolom, mondanom sem kell, hogy remekül kiépített és kitáblázott mászó-pályáról van szó, így még lent belőttük az irányt, aztán mentünk felfelé, hátha így nem tévesztjük el a csúcsot. Pár percnyi baktatás után rázendített a felhő-zenekar. Innentől váltunk igazán komikussá, hiszen Igor és én esernyőt a fejünk fölé tartva manővereztünk felfelé a gyökereken, és próbáltuk kikerülni a belógó ágakat (az erdő közepén), másik két kollégánk pedig vidáman ázott ronggyá. Remek hangulatban telt az út. Mikor már majdnem a tetőre értünk, kiderült az ég, illetve az is, hogy messze a legmelósabb utat sikerült kiválasztani, node mindegy is. Épségben átvészeltük a napot, és egyelőre egyikünk sem mutatja a tüdőgyulladás jeleit.

Brassó

Vasárnap vaskos ködre ébredtünk, ennek megfelelően is öltöztünk. Bővített létszámmal, immáron 7-en indultunk útnak Bran vára felé, mely elsősorban Vlad Tepesről, Drakuláról híres, legalábbis Ő az elsőszámú reklámarca az egész városnak. Az a helyzet, hogy a szuvenírsopok kínálatán kívül semmi sem utal a véreskezű (-szájú) nagyúrra, de legalább tele van Mária román királynő/né fényképeivel, akit itt szállásoltak el a két világháború között. Ez alkalomból fel is újították az épületet, figyelmen kívül hagyva minden történelmi vagy műemlékvédelmi eszmét. Alacsony terek, szűk folyosók, picinyke termek, meredek lépcsők és temérdek ostoba, tülekedő turista jellemzi a kastélyt, így őszintén megkönnyebbültem, mikor kikeveredtünk végre a friss levegőre. Itt szikrázó napsütés, 80 fok és még a korábbinál is több ember várakozott, szóval kerestünk egy csendesebb helyet (brani viszonylatban ez pont annyira lehetséges, mint az olasz piacon) ebédelés céljából.

Kiszáradáshoz közeli állapotban, de továbbra is vidám hangulatban, még a rozsnyói várba is felmásztunk. Itt jelentősen kisebb volt a népsűrűség, de a túra végére valóban az életünkért könyörögtünk a tikkasztó hőségben (gondosan beöltözve).

Bran - Rozsnyó

Hétfőre sem javult a helyzet, ráadásul a programot nem igazán szervezték meg, inkább csak igyekezték betömködni a lukas órákat különösebb koncepció nélkül, az egyetlen szempont a vadonatúj R&D (Research and Development) intézet szerepeltetése volt, mely kint van a pusztában a városon kívül. Ennek megfelelően két lehetőségünk volt. 1) Követjük a programot, mely 99%-ban a tűző napon került megrendezésre részben a talajon, részben az épületek tetején árnyék nélkül 10 és 17 óra között; vagy 2) megfosztva magunkat az előkészítetlen előadásoktól és fölöslegeses aprólékos technikai részletektől, próbálunk életben maradni a vadonatúj, gigászi gőzkabinban, mely a temérdek üvegfelület mellett egyáltalán nem rendelkezik légkondicionáló, vagy szellőztető berendezéssel, de még nyitható ablakokkal sem nagyon.

Az első kültéri etapot bevállaltam. Ekkor a pv panelek mozgását vitattuk meg, de legalább olykor „elbújhattunk” a lemezek árnyékába, majd felmentünk az egyik tetőre, de itt már csak az árnyékot kerestük, hiszen erősen közeledtünk a nap közepe felé. Hamarosan visszavonultam a szaunába, és igyekeztem távol tartani magam a direkt sugárzástól.

Az ebéd utáni programot egy igen önérzetes kollegina vezette. Gondoltam, korrekt leszek, és jelzem felé, hogy – amennyiben nem haragszik – kihagynám a tetőjárást a hőségre való tekintettel. Erre a gesztusra a következő válasz érkezett szívből lekezelő hangsúllyal:

„Nem tudom, a Te országodban mi a helyzet, de itt július van, és ennek megfelelő az időjárás.”

Lendületből érkezett az agyamba a riposzt, miszerint is felénk is ez a helyzet, pontosan ezért is kerülöm a napozást 11 és 16 óra között, de visszafogtam magam, és kedvesen mosolyogva kértem elnézést, illetve megerősítettem, hogy maradnék az épület falain belül. (Utóbb kiderült, hogy a hölgy minden kérdést és megjegyzést személyes sértésként élt meg, és egy ötéves eszközkészletének megfelelően reagált ezekre a helyzetekre.)

A szakmai program legvégén kiderült, hogy az elhangzottak zömét ismét meg fogjuk hallgatni csütörtökön réskitöltő előadásokként annak ellenére, hogy elsőre sem érdekelt sokakat a dolog.

Egy egyértelműen ellentmondásos nap

Pénteken meglátogattuk Románia legnagyobb PV (napelem) parkját, melynek összteljesítménye 55 MWh. Nem mondom, tényleg érdekes látni egyszer egy ilyet, de nem látom egyértelműen egy ekkora monstrum létjogosultságát. Végképp, hogy a helyi okosok panaszkodnak arra, hogy itt nagyon sokat esik az eső, ráadásul a telep telibe az egyik kárpáti hegylánc tövében ékeskedik. Kínai befektető bevonásával készült el a park alig 4 hónap alatt mintegy 90 millió € beruházási költséggel, a tulajdonosa pedig német. Sokat nem tesz hozzá a román gazdasághoz, hiszen a panelek Kínában készültek, a transzformátorállomások felszerelését az ABB biztosította, de még a kerítés is import, magyar termék. Mivel a nemzeti elektromos hálózatba van bekötve, a tulaj csak keres vele, bár jelen állás szerint nem annyit, mint szeretne, de ez még rosszabb is lesz.

Nagyon divatos téma mostanában ez a „fenntartható környezet” (sustainable environment), de komolyan elgondolkodtató pár helyi szakember hozzáállása. Itt, a PV parkban felmerült, hogy az egyik legnagyobb problémát az okozta, hogy hogyan lehet 400 ha területet egy összegben kibérelni, és nem segített sokat a dolgon, hogy ez a terület egyfajta környezetvédelem alatt áll, hiszen egy veszélyeztetett sasféle él a környező erdőkben, és ez a temérdek napelem sokat letakar az étlapból. Erre az egyik helyi professzor gúnyosan felnevetett, hogy mit pattognak ilyen piszlicsáré elemeken a biológusok. Fura gondolat, hogy a természet nem tartozik a fenntartható környezet témakörbe, csak energiaforrás szempontból…

A napelemek után elugrottunk Avrigba, ahol a városházán meghallgattunk két előadást egy elképesztő méretű 10 országot érintő európai projektről, mely idealistább, mint a Csipkerózsika. Annak ellenére, hogy a projektben fél Európa érintett, az előadást románul hallgattuk, mert a helyi vezető kollegina egyáltalán nem beszél angolul.

A lelketlenül szakadó esőben ellátogattunk egy inkubátorházba, mely olyan induló projekteket, cégeket támogat, akik napenergia-felhasználással foglalkoznak. Az épület környezetében csak végtelenül lepukkant, kibelezett, részben elhagyatott házak éktelenkednek, de ezek előtt található egy kis park játszótérrel, melynek közvilágítását napelemek biztosítják. Számomra rendkívül torz gondolat, egy napelemes játszótér kiépítése ott, ahol se folyóvíz, se fűtés, se áram nem elérhető. Szép dolog a környezetvédelem és a megújuló energiaforrások használata, de talán nem ártana szigetelni egy téglahalmot és ablakokat szerelni rá, mielőtt beüzemeljük a hét nyelven beszélő, ledkijelzős légkondit.

Ezen finomságoknak köszönhetően elég sok beszédtémánk van a képzés témájához szorosan kapcsolódóan, és hazafelé úton még az igazi magyar sajtos-tejfölös-fokhagymás lángost és a klasszikus kürtős kalácsot is kipróbáltuk. Mindkettő nagy sikert aratott! :)

Etológia

Gettóbeli kalandjaim szakadatlanul folytatódnak, és – csupán az érdeklődés fenntartás érdekében – tele vannak apró meglepetésekkel.

Bizonyára ismeritek a „mindent is” tudó paraszt történetét, ehhez kapcsolódóan boldogan állíthatom, hogy kérdező-bajnok örmény kollégánk még ezt is tudja fokozni. A tegnapi szakmai program a Zöld-házak köré épült építészeti szempontból közelítve, egy – erre a témára specializálódott – litván építész professzor tartotta az előadásokat és vezette a workshopot. Ez utóbbin egy játékot játszottunk, melyet teljes mértékben Brassóra vonatkoztattunk. Ehhez 3 csoportba rendeződtünk, és minden csoport kapott 3x6 db kártyát. 6 kártyát, melyen egy-egy problémafelvetés szerepelt, 6-ot, melyeken egy-egy nevesített motiváció/elképzelés volt olvasható, illetve az utolsó adag kártyalapra egy-egy megoldási struktúra került. A játék igen könnyen emészthető szabályok mentén folyt (volna), nevezetesen az 1. csoport adott egy probléma-kártyát két-három-mondatnyi magyarázat kíséretében a 2. csoportnak, akik a problémára adtak egy megoldást egy motivációs és egy struktúra-kártya felhasználásával, természetesen szóban kicsit kifejtve, pontosítva. Ezt követően a 2. csoport adott egy problémát a 3. csoportnak, és így tovább. A történethez hozzátartozik, hogy az 1. csoport minden tagja Brassóban él már legalább 5 éve, és sem a 2. sem a 3. csoport nem tartalmazott helyismerettel rendelkező elemet.

A játék menetét darabokra törte Armen állandó random okoskodása, és ellentmondást nem tűrő kijelentései, mint pl.: 1) A brassói házak legnagyobb problémája (energetikai szempontból), hogy túl meredekek a háztetők, aminek semmi értelme sincs, hiszen itt nem esik annyi hó. Erre tökéletes megoldást is javasolt, miszerint is minden háztetőt most azonnal tessék kiegyenesíteni, így lakhatóvá tehető plusz egy emelet. 2) A brassói házak fénykomfort szempontjából nem ideálisak, mert nagyon kicsik az ablakok, de ez könnyen megoldható pusztán azzal, ha nagyobb lukakat vágunk, és lecseréljük a nyílászárót.

Nem megyek bele az elhangzott 247 db vita pontos részleteibe, de az utolsót még megemlítem. Előkerült a „100%-ig megújuló forrásból” származó fűtés problémája. Világmegváltó (már-már triviális) megoldásában azt fejtette ki, hogy a legegyszerűbb, ha PV paneleket és szolár kollektorokat foglalkoztatunk. Mivel felvettem azt a minden télen 1-2-szer előforduló helyzetet, mikor 3-4 hétre befelhősödik az ég, kiegészítette ezt a briliáns gondolatot azzal, hogy hőtárolókat kell beüzemelni a rendszerbe, és ez probléma nélkül kivitelezhető egy ilyen kicsi településen, mint Brassó (230.000 lakos), akár hetekre is. (Nem írom le a vita további lépéseit, mert leginkább egy korai fejlesztésű beszélő plüssállattal történő eszmecserére emlékeztetett. Hozzáteszem, Armen életében először jár Romániában, igaz, már 4. napját tölti itt.)

Este kiscsoportos foglalkozás során próbáltuk feldolgozni a történteket, de erről majd máskor mesélek.

Kálváriánk ma külső szereplő bevonásával, nagyközönség előtt folytatódott. A Viessmann romániai képviseleténél tettünk ugyanis látogatást, ahol egy nagyon kedves, igazán tip-top marketinges leányzó tartott nekünk részletekbe menő előadást a cég felépítéséről, termékeiről, különböző „zöld” megoldásairól, akadémiai és piaci partnereiről. Őszintén mondom (többen egyetértettünk ez ügyben a társaságból), rendkívül felkészült volt, és a reklámértékű hantázás helyett korrekt adatokkal és részletes technológiai leírásokkal, magyarázatokkal szolgált. De nem irigylem a hölgyet. Kérdés-mester ismét elemében volt. Hevesen támadta a cég hőenergia-raktározásra készült megoldását, mivel véleménye szerint ez nem megvalósítható (gyakorlatban alkalmazott és aktívan üzemelő technológiáról van szó, melynek hátránya a relatíve kicsi és rövidtávú kapacitása, illetve a rettenetesen magas ára), majd 15 perccel később lelkesen kiállt az ötlet mellett olyannyira, hogy elhatározta, saját kezűleg épít magának egy ilyet.

A hangulatot fokozta a lengyel kollegina, aki az elsöprő bunkóság kategória első helyezettje lett, magasan lealázva a verseny többi résztvevőjét. Jelzés értékkel idéznék egy rövid párbeszéd részletet, mely Octawia és az egyik helyi professzorasszony között zajlott:

O: Ön szerint melyik megoldás hatékonyabb? A sík vagy a csöves szerkezetű szolár kollektor?

P: Az igazat megvallva mind az elméleti kutatások, mind a gyakorlati tapasztalat igazolják, hogy a csöves megoldás sokkal hatékonyabb.

O: Lóf***t! …

Erre a professzor kedvesen és talán kicsit zavartan elmosolyodott. Higgadt és előzékeny maradt egész délután is annak ellenére, hogy az ifjú hölgy egyáltalán nem moderálta magát, de nem is tett erre kísérletet, sőt, látványosan adta mindenki tudtára, hogy halálosan unja az egészet, és magasról tesz mindarra, ami elhangzik. Bizonyára megsértődött azon, hogy az előadó kedvesen megjegyezte, hogy várjon türelemmel, ki fognak derülni a kérdéseire adandó válaszok, de természetesen nem (vagy legalábbis nem mind) a 3 órás prezentáció első, vagy második diáján.

Azért sikerült mindenkinek ép bőrrel megúszni a szakmai programot ma is, de várt még rám egy szokatlan meglepetés a szobámban. Egy holland és egy osztrák sráccal korábban beszéltünk róla, hogy nem ártana valami takarításszerűt eszközölni legalább egyszer a két hétben, mert eredetileg sem volt rózsás a helyzet, de ez lassan eléri a tarthatatlan állapotot. Az már feltűnt valamelyik nap, hogy valaki járt a szobámban, de el nem tűnt semmi, még a szemetes kosaram tartalma sem, gondoltam, csak hanyag a takarítás. Amint benyitottam a szobába, láttam, hogy járt ott valaki, mert becsukta a fürdőm ajtaját, holott én szándékosan nyitva hagytam (szellőzés céljából az ablakkal együtt). Benyitottam a helységbe, és láttam, hogy egy színes-szagos szeretetcsomag öblítetlenül éktelenkedik a klozetban, melynek bizonyosan nem én voltam a gazdája.

Hogy ennél sokkal rosszabb lehet-e még, nem tudom, de őszintén bízom benne, hogy nem csak egy inflexiós pontot, de a globális minimumot is sikerült elérni.

Osztálytársak

A tegnapi negatívumok után ma tudok pár kedves szóval szolgálni, sőt, még fotóillusztrációval is készültem. ;)

Nem mesélnék az órarendünkről, mert halálosan érdektelen, de az emberekről megéri pár szót ejteni. Összesen 8 ország 15 hallgatója vesz részt a programon:

Grúz barátunkkal indult a napom, hiszen 10 perccel a tervezett ébredés előtt rendíthetetlenül dörömbölni kezdett az ajtómon. Mikor elég nyúzott és elmarasztaló tekintettel nyitottam ajtót, megdöbbent, és szó nélkül távozott. Később kiderült, hogy eltévesztette a szoba számot... 

Mivel kicsi a Világ, hamar kiderült, hogy a két osztrák kolléga közeli ismerős, pontosabban sok a közös közeli ismerősünk, de valahogy elkerültük egymást a nemzetközi egyeztetéseken.

Van a társaságban két lengyel lány, akik közül az egyik komoly problémákkal küzd a disztingválás terén, de tekintettel arra, hogy fizikus, ez tulajdonképpen érthető is. Ránézésre normális, de csak, ha fotón nézed, egyébként nagyon kedves és közvetlen, csak kicsit elefánt a porcelán boltban, illetve nem mindig érdekli, hogy léteznek mások is a közvetlen környezetében.

Kedvencünk - globális kedvenc -, aki már becenevet is kapott ("the question guy" or "question-machine"), örmény résztvevő. A becenevekből kiderül, hogy imád kérdezni, de néhány óra eltelte után az is kiderült, hogy nem azért kérdez, mert nem ért valamit, vagy mert nem volt egyértelmű minden részlet, hanem csupán azért, mert imád szerepelni, imádja, ha foglalkoznak vele. Az eddigiek alapján leginkább egy egyszerűen nevelt első generációs mérnökre emlékeztet, aki halálosan fölöslegesnek érzi az esetleges mellékhatások, okozott környezeti károk vizsgálatát, vagy éppen további szempontok figyelembe vételét; emellett személyes sértésnek veszi, ha nem értenek vele egyet, hiszen ő Jerevánban és Amerikában tanult, ennek megfelelően tökéletesen látja át a világot, különösen a nagybetűs "energia-kérdés" európai helyzetét mind technológiai, mind politikai szempontból.

Egy ilyen ember ideális körülmények között is rendkívül könnyen válik irritálóvá, pláne ha talál magának egy "partnert". A tegnapi nap vezető professzora pedig egy határozottan büszke ember, aki nem veti meg az önfényezést sem, sőt, akár folyamatosan képes elviselni az ajnározást, így aztán rettenetesen elhúzódott a program, lehetetlen volt tartani a tervezett órarendet.

A nehézségek leküzdésében sokat segített, hogy találtam meleg vizet, és ehhez alig 8 percet kellett folyatnom a vizet a csapból, és még a naplemente sem volt rossz a szobám ablakából. (Nagy előnye a szoba fekvésének, hogy a Hollywood-i mintára készült Brasov felirat nem látszik innen!)

A hosszú nap végén páran nyakunkba vettük a várost csapatépítő jelleggel, ami sokat segített a hangulatjavításban. :)

Majdnem Európa

A közelmúlt legrosszabb utazását tudhatom magam mögött, és ez alatt az elmúlt 10 évet értem. Eleve nagyon nehezen indult a reggelem, hiszen a szombat esti móka-kacaj remekül sikerült, így határozottan kevés időm maradt alvásra. Ez azért komoly gondot nem okozott, hiszen edzésben vagyok, és szokásomhoz híven időben értem ki a Keleti-pályaudvar 7-es peronjára, és alig 2 perc késéssel indult a vonat a menetrend szerint 11 és fél órás útjára.

Szolnok után rá kellett döbbennem, hogy tévesen értelmeztem a nemzetközi IC fogalmát. Addig az elképzeléseim gyakorlatilag tökéletesen fedték a valóságot, de onnantól Békéscsabáig átalakultunk  egy hatalmas villamossá, és minden egyes kidőlt fánál megálltunk. Ezek után a lopakodó üzemmód került elő melyet úgy kell elképzelni, hogy a szédítő 60 km/h-ás sebességet próbáltuk tartani, de ez nem mindig sikerült. Békéscsaba és a határ között minden civilizációra utaló jelet sikerült kiiktatni (leszámítva persze magát a vonatot), még a telefon sem talált hálózatot, pedig kitartóan keresgélt. A határátlépés egy másfél órás procedúra volt, bár ebből csak annyit lehetett észrevenni, hogy álltunk, végigment a kocsin 3 magyar rendőr, utána álltunk még egy kicsit, majd gurultunk egy keveset, aztán megint álltunk, jöttek a román határőrök, és már csak várni kellett megint. Ezek után már csak az út kétharmada volt vissza, de tekintettel a hajletépő tempóra, hozzávetőleg 140 percre duzzadt a kezdeti 2 perces csúszás. Nem lehetetlen elképzelni, gondolom, rettenetesen összekócolódott az idegrendszerem, mire lejutottam a pályaudvarra. Közel 230 ezer ember él ebben a városban, de ehhez képest a veszprémi vasútállomás egy high-tech pláza tisztaságmániás takarító brigáddal.

A helyi professzorral történt előzetes egyeztetésnek megfelelően kerestem egy taxit, amin az 1,35 Lei/km felirat szerepelt, de ez a legkevésbé sem zavarta a sofőrt. A pesti szomszédaimhoz igen hasonlatos külsejű húszonpár éves fiatalember lógott ki hanyagul a Dacia ablakán, és adott egy 20 Lei-es ajánlatot az általam kért útra. Gyors fejszámolás után kijött, hogy ez kb 1400 Ft, így nem ellenkeztem, és nem tepertem a számláért sem természetesen. Legalább tényleg odavitt, ahova kértem, és volt szerencsém megtapasztalni, mennyivel gyorsabb egy ilyen retkes szemétkupac az IC-hez képest, ráadásul városon belül.

A napom fénypontja következett, nevezetesen találkoztam egy kedves lánnyal az egyik épület előtt, aki határozottan józan volt a társaság többi tagjához képest, és készséggel segített összeszedni a kulcsomat, megmutatta merre találom a 16-os épületet, hogy jutok fel az emeletre, stb. Elmondhatatlanul jól esett ez az apróság egy ilyen nap után. Később kiderült, hogy ez csak megágyazott a feketelevesnek... 

A korábbi információk szerint single szobákban lettünk elszállásolva, melyek mindegyikében elérhető free wifi, valamint hűtőszekrény. Gyanús volt, hogy kaptam egy majd 30 centi hosszú hálókábelt a kulcsom mellé. A fürdőszobámban történelmi hangulat uralkodik, elviselhetetlen a csatorna szag, és első tevékenységem éjfélkor a mosdókagyló és a zuhanytálca kitakarítása volt.

A szobában 4 ágy 3 asztal és 3 szék található, és valóban áll középen egy hűtőszekrény, de nem sok embert ismerek személyesen, akinek lenne gusztusa bármit belepakolni. Így becsuktam az ajtaját, és igyekszem figyelmen kívül hagyni a jelenlétét. Mintegy 10 percembe került megtalálni a konnektorokat, de végül sikerült, és csak két ágyat kellett elhúznom ahhoz, hogy hozzáférjek. A "free wifi" kifejezés is új értelmet nyert. Van ugyanis egy csatlakozó a falon, ahova a kapott kábel bedugható, de természetesen nem ér el, csak az ágy közepéig, szóval nem okoz túl nagy fejtörést, hol álljak neki emailt olvasni.

Ezek után, gondoltam, veszek egy nyugtató gyors zuhanyt, ami végül inkább elkeserítő lett, hiszen egyáltalán nem volt meleg víz.

Gondolom, nem meglepő, hogy egyetlen gondolat fordult meg a fejemben (azon kívül, hogy haza akarok menni!): Ha valaki, még egyszer, az elkövetkező 10 évben Budapestnél keletebbre szeretne küldeni tudományos céllal, készüljön fel rendesen érvekből, mert állati nehéz lesz meggyőzni.

Spoiler alert!!!

Nem adtam fel, hiszen nem szokásom, és vélhetően vidámabb hangulatú lesz a következő bejegyzésem ;)

Helyi illetőségű turista

Többször elgondolkodtam már az ötleten, de tegnap minden erőmet beleadva sikerült is tökéletes turistát alakítanom abban a városban, ahol a hivatalos papírjaim szerint is élek. Igyekeztem minden részletre ügyelni, és ebben nagy segítségemre volt az a két nemzetközi jóbarát, akikkel a napot töltöttem, nevezetesen egy olasz lány és az Ő angol kedvese. Ugyebár egy turista legfontosabb kellékei a fényképezőgép, a térkép, melyen csak a belváros látható, valamint a tény, hogy a magyartól eltérő nyelvet beszéli. Esetemben az első kellék nem kérdés, útitársaim rendelkeztek a térkép felett, a nemzetközi társaság és a beszélt nyelvek halmazának metszete pedig egyértelművé tette az angol nyelvű kommunikációt. :) Ezt a képet még természetesen alá kell támasztani a megjelenéssel is, de az eredmények alapján elmondhatom, hogy igazán kitettem magamért. A sportcipő alapbeállítás, melyhez felvettem egy diszkó kék térdnadrágot és egy sötét sárga "Australia" felirattal díszített pólót, majd a művet megkoronáztam egy napszemüveggel. A módszer annyira bevált, hogy amíg fel nem fedtem az inkognitómat, senki nem ajánlott nekem asztalt a városban magyarul, de még páran megpróbálták eljátszani a naiv turistáknak szóló bárgyú vakításaikat is. Az esti programra ugyan átöltöztem, de ez semmit sem rontott a korábbi remek teljesítményen. :)

Igazán vidáman telt a nap, mindhárman határozottan jól éreztük magunkat, de pár oda nem illő "apróságon" azért fennakadt a szemem.

Első napirendi pontunk a Memento Park volt, mely azon nyugdíjazott szobroknak ad otthont, melyek korábban a Szovjetunió hatalmát és dicsőségét hívatottak demonstrálni. Összességében egy jól megalkotott kiállításról van szó, mely hűen képes visszaadni a hanyagul kidolgozott gigászi bronztestek hangulatát. Már a jegyvásárlás során ráunhatunk a mozgalmi nóták másfél akkordjára, perceket tölthetünk egy-egy művészi alkotás szimbólumrendszerének megfejtésével, és - természetesen - hatalmas vörös csillag virágmozaik ékeskedik a park geometriai középpontjában. A gyűjteménynek három olyan eleme van, mely méltán tart igényt világhírnévre: Steinmetz kapitány, Osztyapenkó és Sztálin 8 méteres diszkrét másának két csizmácskája. Mégis, bennem egy Kun Béla emlékmű tette fel a legtöbb kérdést, amely mára már csak egy hatalmas bádoglemez halom, ahol Kun Béla küldi csatába a katonák, akiken tisztán kivehető az elszántság. De a masírozó sor végén megjelenik két divatosan öltözött hölgy alak napernyővel, akiknek a szerepe véleményem szerint megkérdőjelezhető. A múzeumi ajándékbolt tökéletesen felszerelt, a Trabant mintás bádog bögrétől a CCCP öngyújtón át a barbie-pink usankáig minden elérhető és egyetlen személyt leszámítva tökéletesen beleférnek a képbe. A kilógó szereplő Che Guevara, akit szellemiségében még be tudnék illeszteni a rendszerben, de mivel semmilyen más formában nem jelenik meg a kiállítás során, kicsit erőltetettnek érzem a kitűzőit. Mivel a kavarodás részben magyarázható, a kubai forradalmár csak ezüstérmet szerzett a "hogy került ez ide?" versenyben.

Első helyre futott be egy hungarikumokat és egyéb magyar csecsebecséket árusító üzlet a Váci utcáról, melynek egy hatalmas polcrendszere nem tartalmaz mást, csak tornasorba állított és kalocsai hímzésbe öltöztetett matrjoska babákat. Szerintem a mellettük elhelyezett Rubik kockák és Szamos marcipánok, de még talán a gusztustalan műanyag parlament miniatűrök is kétségbeesve fogják a fejüket.

ITA-HUN-AUT-HUN

Menet közben sikeresen hazaértem, legutóbbi bejegyzésem óta már kétszer is. :) Olaszországból hazajönni nem volt éppen egyszerű, és nem csak személyes érzelmi okokból. Nem aludtam magam porhanyósra az utolsó estén, pontosabban nem feküdtem le a legutolsó búcsúbuli után, ami igazán remekre sikeredett. Emellett nagyon megható "ajándékokat" kaptam az este folyamán. Ennek megfelelően voltam fáradt és álmos, ugyanakkor szomorú és jókedvű egyszerre. Ilyen szokatlan hangulatban érkeztem meg a Malpensa reptérre két órányi buszozás után, és ekkor vette kezdetét a parádé. Tudtam, hogy túlsúlyos lesz a bőröndöm, így igyekeztem mielőbb elintézni az ezzel kapcsolatos papírmunkát. Sorba álltam a becsekkoláshoz, ahol pikk-pakk sorra is kerültem. A pult mögött ülő kedves fiatalembert kisegítettem egy tollal, kitöltötte a túlsúlyfizetéshez szükséges papírokat, majd átálltam egy másik sorba. Itt hatalmas volt a hacacáré. Egy hatvanas platinaszőke szolicica és a harmincas kameruni pasija csapkodtak, hisztiztek az ablaknál, blokkolva ezzel a teljes várakozó tömeget. Egy idegtől zilált arcú, majd' harminc kilós kollegina kijött a folyosóra, hogy rendet tegyen, de ez csak mérsékelten sikerült. Ekkorra már sikerült pár embernyit előre jutnom, de közben két csapatot betereltek elém, mert állítólag jobban siettek nálam. Végül kifizettem a szükséges összeget, majd ismét visszaálltam a becsekkoló sorba, de ez már könnyebben ment. Ezt követően ismét sorba álltam, mert szükségem volt egy reggelire. Míg falatoztam a pultot támasztva, a jobb oldalamon álló férfi rommá aprított egy hosszú kávét csészével együtt gravitációs technikát alkalmazva, de ennek csak pár cseppje érte el a cipőm szélét. Pár perccel később a bal oldalamon ácsorgó hölgy borította be a pultot vízzel és narancslével, de ezt már rezzenéstelen arccal konstatáltam, és elhagytam a viharzónát.

Már két órája vidámkodtam a reptéren, mire kiírták a járatomhoz tartó kapu számot, ahol megint csak sorban álltam, közel hetven percen keresztül. A végére nem volt egyértelműen őszinte a mosolyom, de amint feljutottam a gépre, elnyomott a buzgóság, és Ferihegyig szundítottam a fel- és leszállástól eltekintve.

Egyelőre nem érzem, hogy elegem lenne az utazgatásból, ennek örömére kedden kiugrottam hivatalos ügyben Grazba. Sokat nem tudok mesélni erről a napról, mert 2 x 3,5 órát ültem kocsiban, közben majdnem ugyanennyit irodában, de mindenképpen jelnek tekintem, hogy osztrák kollégáink egy olasz éttermet szemeltek ki ebédünk helyszínéül. ;)

P.S.: Most egy darabig maradok Magyarországban, de a blogot igyekszem folytatni. Errefelé is szoktak történni említésre méltó események ;)

A Tiraboschi-triumvirátus

Az egyetem közelében van a városi könyvtár, ami mellett minden hétköznap reggel elballagok. Pofás, de nem különösebben szép épület, de legalább becsülettel elüt a környezetétől, hiszen ez az egyetlen létesítmény egy kilométeren belül, amelynek tisztán téglaburkolata van. Ha betűt látok, elolvasom, így minden hétköznap elolvasom legalább kétszer, hogy "Biblioteca Civica A.Tiraboschi - Comune di Bergamo".

Aztán feltűnt, hogy van egy elég puccos reneszánsz stílusú kávéház a belvárosban (kb 4-5 km-re a könyvtártól), melyet a Tiraboschi Cafe névre kereszteltek. Foglalkoztatni kezdett a gondolat, hogy ki lehetett annyira fontos és ismert, hogy könyvtárat és kávéházat is elneveztek róla, így megkérdeztem a könyvtárlátogató barátaimat az ügyben. Tekintettel arra, hogy néhány megvont vállnál nem kerültem közelebb a megoldáshoz, önállóan kellett megoldanom a problémát.

Három eredményt kaptam:

Luca Tiraboschi, bergamoi születésű 51 éves úriember, aki történetesen az Italia 1-2, valamint a Boing TV csatornák elnöke. Könnyen lehet, hogy övé a kávéház, de szerintem nem Róla nevezték el. :P

Antonio Tiraboschi (1838-1883), nyelvész történész. Alzano Lombardoban született, de Bergamoban érte a halál, miután összegyűjtött pár könyvet, összetapsolt egy elég nagy épületet ezeknek a könyveknek a felsővárosban. Aztán 1986-ban a város vezetése úgy döntött, kicsi a könyveknek ez a ház, így összedobtak egy nagyobbat az alsóvárosban, melyet tisztelettel Antonioról neveztek el. 

Girolamo Tiraboschi (1731-1794) is eséllyel pályázhatott volna a könyvtár névadója címre, hiszen itt született, és irodalmi kritikusként tevékenykedett, továbbá Ő volt az első, aki nekiállt foglalkozni az olasz irodalom történettel. Írt néhány könyvet, melyek egyike sem ajánlott éppen egy kellemes nyári estére borozgatás mellé, hiszen 4-6 kötetes gyűjteményekről van szó, de társszerzője egy 16 kötetes szösszenetnek is, mely tisztán az addig keletkezett olasz irodalmat dolgozza fel.

Hogy ennek a három személynek a névazonosságon kívül mi köze egymáshoz, arról nem szól a fáma. Gyanús, hogy talán egyazon családfához tartoznak megfelelő távolságban, de erre vonatkozóan nem találtam információt, igaz, a könyvtárban nem kutattam. ;)

Falafel Jégeső Barátok

Ismét kaptunk a nyakunkba egy kiadós zuhét villámlással, dörgéssel, jéggel, égi háborúval. Tekintettel arra, hogy eleinte csak a telefonom volt nálam, és inkább palánkra dobáltam a szobámba való rohangálás helyett, készítettem pár fotót mobillal. :)

Aztán, mikor rendesen rázendített a rendszer és elkezdtek igazán röpködni a villámok, magamhoz vettem a fényképezőmet, és megpróbáltam a lehetetlent. Közel 250 fotót lőttem, 10-12 villámot láttam, de csak ezt a kis csenevészt sikerült lencsevégre kapnom. (Ezen a képen is dolgoztam kicsit...) De sebaj! Nem adom fel, lesz még vihar, lesznek még villámok, és előbb-utóbb csak eltalálok egyet. (Inkább, mint hogy ő találjon el engem. :P)

A vihar után csodálatosan kiderült az ég, így nem volt akadálya, hogy külső helyszínről szerezzük be a vacsorát. Falafel volt a menü, és igazán jóra sikerült. Aztán Nidal meginvitált néhányunkat egy igazi különlegességre: fahéjas fekete tea dióval tálalva. Ha jók lesztek, megpróbálom reprodukálni, igyekeztem figyelemmel kísérni a folyamatot. Azt nem ígérem, hogy friss fahéjjal fogok szolgálni Jordániából, de talán ezt megbocsátjátok nekem. ;)

Ez a fotó is a telefonommal készült, de azért a vizuálisan detektálható lényeg látható. Az ízért kóstolni kell. ;)

Csak egy kép

Nem ez a legjobb kép, ami készült a csütörtök este folyamán, de ezen mindenki rajta van, aki érdemben részt vett a rendezvényen.

Széljegyzet

Eddig is sok volt a meggyőző érv, de most már biztos, hogy Olaszországban vagyok. Csak itt fordulhat elő, hogy az egyik leglecsúszottabb fodrászatban is Lavazza színekben fut a minden higiéniát nélkülöző kávéautomata, melynek a rioi Megváltó Krisztus kicsinyített műanyag mása áll a tetején. :)

Nem vagyok épp Csipkerózsika mostanában, emellett rendesen besűrűsödött az utolsó 12 napja programja, szóval kezdek fáradni. Hétfőn Maridával, Maria Teresával és Francescával mentem vacsorázni egy pizzériába. Igazán remek hangulatban telt az este, és azt hiszem, nem csak én éreztem így. Levezetésként csatlakoztam a szokásos esti ping-pong partihoz, amit egy hajnalig tartó beszélgetés követett. Holnap egy kisebb társasággal megyünk vacsorázni az óvárosba, pénteken Elenával, Paoloval és Francescoval tervezünk egy közös pizzázást. A többit még nem látom tisztán, de még két program biztosan csatlakozni fog a jövő héthez, csak még nem ismerem a részleteket. :)

https://www.youtube.com/watch?v=tpvq8Dpw468

Vasárnapi alvilágjárás

Nem kapkodtam el a vasárnap reggeli ébredést, olyannyira nem, hogy igazából a déli csörömpölésig minden harangparti után sikerült visszaaludnom. :) 

Közel másfél órával később Simona kopogtatott az ajtómon, hogy 2-kor csatlakoznánk egy programhoz, amely keretében megtekinthető a fal alatti barlangrendszer. Ennek megörültem, és mivel ennél komolyabb bravúrt is elkövettem már életemben, 20 perc alatt elkészültem, és vártam a többieket. :P

A program szervezése erősen olaszos tüneteket mutatott, nevezetesen a találkozóhelyre menet elmehettünk volna az első cél mellett, ha nem teszünk egy 5 perces kerülőt. (Halkan hozzáteszem, hogy két programszervező jött velünk, melyek mindegyike születése óta helyi lakos, és köszönhetően annak, hogy a felsővárosba érve nem követtük őket, hanem levágtunk egy kanyart kisebb kurflit tettünk, mint ők...) Ha esetleg valakinek a korábbiakból nem derült volna ki, vagy már megfeledkezett a dologról, a felsővárosban való plusz körök, komoly plusz emelkedőket rejtenek. ;) Na de sebaj! Belefért a vasárnap délutánunkba a kóválygás is.

Az első állomás megtekintésekor kiderült, hogy nem egészen arról van itt szó, amit ígértek az erasmusos lányok. Hogy ennek a nem tökéletes nyelvismeret, vagy a nem tökéletes helyismeret volt az oka, már sosem tudjuk meg. Mindenesetre a San Giovanni földalatti lőállásnál komolyabb csalódás még nem ért. Igazából egy vizes agyagos talajú folyosó és egy XX. század második felében kibetonozott tér az egész. Két dologra alkalmas: 1. fázhatsz itt kedvedre a nyirkos sötétben; 2. veszettül összedzsuvázhatod a ruhádat, ha elcsúsznál a nedves agyagos köveken. A piros virág melletti két képen láthatjátok a lenyűgöző folyosót, és az őszinte felháborodást, melyet Mehdi, Simona és Raffaele mutat be. ;)

Következő megállónk nagyságrendekkel emelte a program minőségét, bár az elnevezéssel problémáink akadtak. Lantro szökőkútnak hívják ugyanis a helyet, mely valójában egy félelmetesen jól megtervezett ciszterna a X. század elejéről. A kollázs jobb felső sarkának 3 képén láthatjátok a fő vízgyűjtőt, amelynek kb 400 köbméter a kapacitása. A ciszternát két patak táplálja, a Lantro, és a San Francesco. A rendszerről sajnos nem találtam digitálisan elérhető összerakási rajzot, de akit érdekel, látogasson el ide, és lesse meg a bejárat előtt felfüggesztett példányt. :D

A túránk kisebb szuicid beütéssel folytatódott, hiszen 30-an battyogtunk az olaszosan forgalmas, két oldalról kőfallal határolt úttesten, de ismereteim szerint veszteség nélkül átvészeltük a dolgot, és csak egy-két sofőrnek a szájáról tudtam leolvasni a bűvös v-szót. ;)

Így érkeztünk el túránk utolsó hivatalos céljához, a San Michele lőálláshoz, ami mostanra spagetti cseppkő-barlanggá alakult. Az erről készül fotókat a kollázs legalján találjátok.

Mindezek után visszamentünk a találkozási pontra, mert történetesen itt található a felsőváros legjobb cukrászdája, és úgy éreztük, megérdemlünk egy felsőkategóriás fagylaltot. Az estét levezettük egy könnyed vacsorával, melynek desszertjéül egy 3 órás ping-pong party szolgált. Ezek után még beszélgettünk hajnalig, az élet nagy kérdésiről, a világmindenségről, meg minden ezekhez kapcsolódó dologról. ;)

Ui.: Egyes képek megtekinthetőek facebook-on is ;)

"There is nothing strange, there is nothing wierd, there is no wo-wo. It is just beautiful physics."

Valamelyik nap Flaviaval beszélgettem a pékségben, míg vacsoráztam. Mivel Ő nagyon álmos volt, ám a munkaideje még tartott, én pedig remek hangulatban voltam, kitűnően elszórakoztattuk egymást. Előkaptam pár említésre méltó darabot a természettel kapcsolatos funny fact gyűjteményemből, illetve megvitattuk az olykor betévedő fura vásárlók antiszociális vonásait. :) Emellett, Flavia említett egy, a BBC-n igen népszerű brit fizikust, aki alkalomadtán okosítja a nagyérdeműt földi halandók számára is érthető módon, így rákerestem az érintettre.

Prof. Brian Cox, egy 46 éves részecskefizikus, aki a University of Manchester professzora, illetve a CERN ATLAS Experiment kutatócsoportjának tagja (a.k.a. azon őrültek egyik csoportja, akik megtalálták a Higgs-bozont). Mindemellett kicsit olyan, mint David Attenborough, aki folyamatosan oktatja a német, mégpedig élvezhető formában. :)

Ez a fotoapparat arra hivatott, hogy fényképet készítsen az LHC-ben (Large Hadron Collider) futkosó és ütköző részecskékről.

Van a BBC-n egy olyan műsor, ahol egy-egy brit természettudós tart tanórát, és az előadás közönségébe meghívnak brit hírességeket. (Miért nem tudtuk ezt a licenszet megszerezni a valóságsók és egyéb celebgyárak helyett...)

Akinek van szabad 58:27 perce és ért angolul, feltétlenül nézze meg az alábbi linken szereplő videót, mert igazán tanulságos és még szórakoztató is.

https://www.youtube.com/watch?v=5TQ28aA9gGo

Spoiler alert!!!!

Akinek még ennyi nem lenne elég, annak elárulom, hogy az előadás során kiderül, hogy viselkednek az elektronok, hogy lehetséges, hogy a 99.9999999999999%-ban üres atomok által alkotott világban is képesek vagyunk megállni az 5. emelet padlóján, stb.

A drágát és szépet kedvelők számára kecsegtető lehet, hogy az egyik központi szereplő az Oppenheimer Gyémánt, mely hivatalosan 253.7 karát, de előkerül a BPM 37093, más néven V886 Centauri bolygó is, akit a barátai csak Lucy-nek szólítanak, mely gyakorlatilag egy 5x10^29 kg tömegű, kb 10^34 karátnyi gyémánt tömb. (Nem kell aggódni, 53 fényévre van innen, nem valószínű, hogy a héten ellopják...) ;)

Stracciatella + Daiquiri vs. Bier

Hogy lett az esti fagyizásból beer-pong party, nem tudom pontosan, de talán mindegy is. Rendesen meghajtottam a futást még vacsora előtt, így diadalittasan, de igen fáradtan érkeztem az ebédlőbe. Nem is nagyon kapcsolódtam bele a mellettem folyó beszélgetésekbe, de valakiből kipattant a gondolat (talán Chiara volt a tettes), hogy ugorjunk el a Romanaba egy esti fagyira. Ezt a gondolatot minden egészséges lelkületű ember csak támogatni tudja teljes vállszélességgel, így én is szorgosan bólogattam. Hatan indultunk, de mire a cukrászdához értünk, kilencre nőtt a létszám. A szökőkútnál megálltunk, mert miért ne, beszélgettünk a helyben forgatott filmekről, a május elején kezdődő kortárs balett fesztiválról, az aktuális olasz politikai helyzetről és nézetekről. (Ez utóbbihoz nem akartam érdemben hozzászólni, hiszen pár hozzám elszivárgó információn kívül nem sokkal rendelkezem, és végképp nem tapasztalom a saját bőrömön az események hatásait. De érdekes meghallgatni az érintettek véleményét és gondolatait, illetve lehet gyakorolni a pókerarcot, amikor egy nem túl képzett lengyel kívülálló nyilatkoztatja ki ismereteit az olasz politikusokról.)

Menet közben az is kiderült, hogy valakinek születésnapi partija lesz valahol, és ugyanitt lesz egy beer-pong bajnokság is. A valakiről annyit tudtunk, hogy a portás legény - Marco - ismerőse, és emellett valakinek az unokatestvére is, a beer-pong pedig nagyon tetszett páraknak annak ellenére, hogy kb senki sem szereti a sört a társaságból, nekem pedig eszem ágában sem volt a stracciatella-eper kombinációra sört inni. Mindez persze mit sem számít, ha buliról van szó, így aztán mi is beözönlöttünk a Velvetbe. Szépen sorban kiderült, hogy ki kinek a kicsodája, és az egyik beer-pong csapatunk egészen a harmadik fordulóig jutott, így volt kinek szurkolni. (Nem irigylem a verseny résztvevőit, mert az az olasz sör, aminek összesen annyi márkaneve van, hogy Beer, nem sok jóval kecsegtet...)

Nem tudom, hogy fogalmazzak, hogy érezzétek a helyzetet, de egy tragikusan unalmas, rettenetes dj-vel megáldott estét sikerült eltöltenünk valamilyen csoda folytán kitűnő hangulatban. (Külön jó hír, hogy Hassan talált magának barátnőt, és így sikeresen lekerültem a céltábláról! :P) Még egy sörtől szörnyen butára részegedett magyar sráccal is találkoztam, de Ő erre nem feltétlenül fog emlékezni. ;) 

72 órányi hétvége

Csütörtökön őszintén nehezemre esett a korai kelés, de - mint tudjuk - a játékelmélet is követel áldozatokat. ;) Miután megtudtuk, mik az aktuális megoldásra váró problémák a játékelméletben, és milyen területeken érdemes előrehaladni, érzékeny búcsút vettünk egymástól, és mindenkinek kívántuk a legjobbakat. :)

A korábbiakhoz képest kicsit felszabadultabban mentem ebédelni, ahol rendkívül lelkesítő információ birtokába jutottam, miszerint is április 25. nemzeti ünnep Olaszországban, egészen pontosan a Felszabadulás Napja. 1945.04.25-ével lezárult a fasizmus errefelé, ezt akkortájt nyomatékosították azzal, hogy kivégezték Mussolinit 3 nappal később, majd Hitler pontot tett kérdőjel helyére, nem éppen tisztázott halálával, mely 2 nappal Mussolini nem éppen dicsőséges távozása után. Különös, hogy a katolikus gimnáziumban tanítják Hitler öngyilkosságának részleteit annak ellenére, hogy senki sem tudja, mi történt pontosan, sőt csak egy nappal később jelentették be a Führer halálát, de Mussolini kivégzésének ismert részleteivel nem untatják az ifjúságot... Mindenesetre, hiába a 12 év kemény munka, nem sikerült belőlem teljesen kiirtani a tudásvágyat, és kicsit utánaolvastam a dolognak. Szóval, Il Duce úgy gondolta, kevéssé fényes a helyzete hazájában, így okosabb dolog, ha észak felé angolosan távozik, de a partizánok nem üdvözölték ezt a tervet, vagy legalábbis nem úgy, ahogy ezt az öreg szerette volna. A lényeg, hogy a partizánok elfogták, és - hogy ne legyen nagyon magányos - éppen aktuális szeretője, Clara Petacci társaságában fejbe lőtték. Mindezt itt a közelben a Lago di Como környékén követték el. Aztán Milánóba vitték a két testet, és egy benzinkútra akasztották őket fejjel lefelé, és kevésbé bántak velük tisztességesen, mint azt a francia etikett megköveteli. Az iskolában pedig biztosan úgy voltak ezzel is, mint az inkvizícióval: ha nem beszélünk róla, akkor nem annyira visszataszító vagy elítélendő, de legalábbis nem kell ellentmondásos válaszokat adni egyes kérdésekre...

A lényeg, hogy így 72 órásra nőtt a hétvégém, és ennek megfelelően boldogság töltötte el a lelkemet. Igyekeztem becsülettel kipihenni magam, bár ebben páran próbáltak megakadályozni. Így esetleg, ha kedves olvasóim közül valaki tudná, hogy mondják azt arabul, hogy "kérlek, ne kiabálj a papírfalú folyosón hajnali 3-kor, mert előfordulhat, hogy az itt lakók zöme aludna", az legyen olyan drága, és ossza meg velem ezt a hasznos mondatot. Durvább változat is jó lesz, majd kedvesen mosolyogva mondom. ;)

A 3. emelet rejtélye

Örömmel jelenthetem, hogy éremesélyeshez méltóan biztosan dobogós helyen végeztem a mai játékelmélet vizsgán! :) Holnap már pontos adatokat fogok tudni, addigra minden (dopping) teszt eredmény megérkezik, bár információim szerint, egyikünk sem használt tiltott szereket. ;) 

Ezen felbuzdulva viszonylag sokáig maradtam az irodában, de intenzíven kezdett sötétedni az ég, így nekiiramodtam, nehogy elcsípjen az eső. 100 m-rel indultam később a kelleténél, így kellemesen elbeszélgettem vacsora után az eladólánnyal, és az eső miatt szintén ott ragadt (szemrevaló) fogorvossal. Igazán romantikus percek voltak ezek! :D Szakadó jégeső, villámlás-dörgés, mellkaszúzó harangzúgás, és még az "Under pressure" is megszólalt a rádióban... <3

Pár csepp a hangulatból Nektek is:

https://www.youtube.com/watch?v=kiAXxH4e5Lw

Említettem még valamikor a blog elején, hogy nehezen meghatározható, hányadik emeleten is van a szobám. A lift számozása még nem zavarna, mert 20 évet éltem le az életemből a 9. emeleten, ahova a lift 8-as gombjának megnyomásával lehetett feljutni, de itt van még két csavar a rendszerben. Nem csak egyszerűen elcsúszott a számlap, hanem kulcs zárja a 3. emeletre vezető gombot, de aki figyelmesen követi a lépcsőházban a számozást, rájön, hogy nincs 3. emelet. Hova juthat tehát az, akinek van kulcsa a lifthez, és elindul a harmadikra? Egy ilyen nap után az tűnik "racionális" magyarázatnak, hogy a helyi varázslótanoncok így jutnak el az olasz Hogwarts-ba, és nem varázspálcát kapnak, hanem kulcsot. (És egy harangot, mert anélkül itt létezni sem lehet...)

Húsvéti harang-háború

Reggel 9 óra óta harangoznak félóránként, ami egy átlagos vasárnapnak is elmenne, de komoly újítást vezettek be Húsvét alkalmából. 90 percenként minden harang tombol megközelítőleg 15 percen keresztül szakadatlanul. Nem azért, mert 6 katedrális van hallótávolságon belül, de már kicsit frusztrál ez a zajterhelés... 

Kicsit aggódtam, hogy a húsvéti kirándulós terveimet keresztül húzza az időjárás, mert tegnap és pénteken elég cudar idő volt, mára és holnapra pedig folyamatosan esőt ígértek. Hála az égnek, a helyi előrejelzés majdnem olyan pontos, mint a MÁV, így ma hétágra sütött a nap, igazán barátságos - fotózás szempontjából ideális - comulus mediocris-ek lepték el az eget, így földrajzi szempontból legközelebbi jóbarátom, Piros Nikon társaságában felmásztam a San Vigilio-hoz, ahogy ezt múlt héten elterveztem. 

A várba most nem jutottam be, de ez a panorámán vajmi keveset rontott. ;)

Mikor ismét leértem, megleptem magam egy kávéval és egy fagylalttal. :P Mindeközben volt szerencsém az egyik helyi bolond alkalomra készült prédikációját hallgatni a sétáló tömegben. Nem figyeltem minden részletre, de biztosan elátkozott mindenkit, aki támogatja a maffiát, és minden kisgyerekes családot óva intett valamitől. A békésen sétáló tömeg jelentős része lefagyott, és tátott szájjal bámulta az eseményeket. Gondolom, nem éltek épp a Móricz környékén, mikor felszámolták Lipótmezőt. Pedig igazán könnyen hozzájuk lehetett szokni. :D

Áldott Húsvétot kívánok minden kedves olvasómnak! Pihenjetek hatékonyan ebben a pár napban! ;)

Nemzetközi vita-parti

Akkora bulik voltak itt, hogy jííííhááááá!

Szerda este jött az egyetem rektora koffervizit és motivációs beszéd céljából. Ez elég szerencsétlenül sült el, mert az itt lakók egy része összeütött egy büfé vacsorát, amin az vehetett részt, aki befizetett 5€-t, aki viszont nem akart erre ekkora összeget szánni, az ugyanebben a helyiségben intézhette a vacsoráját a szokásos módon, ami viszont előzetes bejelentés nélkül csúszott laza egy órát. De legalább mindannyian meghallgathattuk, milyen fontos az egyetemnek a hallgatói társadalom és annak elégedettsége, illetve, hogy milyen jó lenne, ha egyetlen területre lehetne összefésülni ezt a 16.000 diákot a város szívében. Igazán megindító volt, de innentől indult meg a klikkesedés. A büfé szervezői és a befizetők az étterem keleti, a többiek pedig a nyugati felébe tömörültek. (Mivel a rendezvényről még csak hallomásból sem tudtam előre, én többnyire a nyugati klikkhez tartoztam.) Ez utóbbi oldalon csendes zúgolódás indult el, hiszen egyrészt, remek gondolat, hogy meglátogat bennünket a rektor és a pereputty, de ugyan már megkóstolhatná azt is, amit mi eszünk vacsorára, és talán eleve nem kellett volna megadni a lehetőséget az ilyen látványos csoportosztódásra. Na de most már aztán teljesen mindegy! 

Ettől teljesen függetlenül lazítósra sikerült a csütörtök este. Mivel egyik kedves itt lakó, ma hazautazott Szicíliára, baráti társaságunk felbontott egy óriás csokitojást Húsvét alkalmából vacsora után, majd ádáz csatákat vívtunk a ping-pong asztal mellett, majd este 10 körül nekivágtunk a bergamoi éjszakának. Egészen pontosan a Le Blanc nevű szórakozóhelyre mentünk, ahol minden csütörtökön Aperasmus parti van. Így aztán elég internacionális társaság vegyül össze, és minden alkalommal van egy kiemelt ország, amire lehet hivatkozni az aktuális koktélmenüben. Tegnap Mexico volt a célállomás, így a tequila volt a sláger. Az este igazán jól sikerült, bár a DJ komoly oktatásra és/vagy cserére szorulna a zenét tekintve. Ennek ellenére remekül szórakoztunk, és mikor meguntuk a produkciót, hazajöttünk. A társaságunk összetételére nem lehet panasza egyetlen szociálpszichoterapeutának sem, mert volt benne olasz (észak-olasz és dél-olasz egyaránt), svájci (német nyelvterületről), iráni, palesztin, magyar, szerb és kameruni.

Valamikor 1 óra tájban komoly tudományos vita indult arról, hogy mi a különbség a "clever" és a "smart" között. Mivel a felsoroltak között ugyebár nem szerepelt megbízható döntőbíró, egy kvalifikált zsűri (egy ausztrál, egy angol és egy kanadai ifjú hölgy) elé terjesztettük a kérdést. A válasz lényege, hogy a "clever"-nek lenni magasabb elismerés, mint csak "smart"-nak. :D

Hoztam Nektek egy képet is, de csak azért, hogy érezzétek Ti is az errefelé terjengő illatokat:

Miről híres Brescia?

Természetesen arról, hogy tegnap tiszteletem tettem a várban és környékén.

[Tudom, hogy Ti főleg Haynaura gondoltatok, de a vén szivar már megkopott kicsit, ráadásul nem is érdemli meg a reklámot.]

És most - ahogy azt már megszokhattátok - a fotómontázzsal illusztrált, itt-ott történelmi adatokkal és némi személyleírással tarkított beszámoló következik. :)

Az történt, hogy 100%-os részvétel mellett a szavazatok 100%-át Brescia nyerte el a "mi legyen a vasárnapi program?" szavazást. Így vonatra szálltam reggel, és menetrend szerint érkeztem meg győztes városba. Pillanatok alatt szereztem egy térképet törvényes úton, betájoltam magam, majd nekivágtam. A térkép közel 10%-át használtam tájékozódásra, emellett egyszer erre ültem rá, mikor megpihentem egy kőpadon, szóval a fennmaradó 90% is hasznos résztvevője volt kirándulásomnak. Átállítottam az üzemmódot teljesítménytúráról kényelmes sétára, és megcéloztam a piazza Papa Paolo VI-t. Itt ugyanis két szemrevaló templom áll egymás mellett, a Duomo Vecchio (úgyis, mint Rotonda) és a Duomo Nuovo. Az idősebbik darab talán tananyag építészet történet témában, de ha nem, akkor is elképesztő alkotás. (Mondhatnám, igazán tuti cucc.) A X. században állt itt egy bazilika Santa Maria Assuntanak szentelve, és ennek a helyére hordták össze ezt az 5 hajós apróságot a XI-XII században. Nyilván átalakították mindig az éppen aktuális divatnak megfelelően, egyszer a XV. században hozzácsaptak pár kápolnát, a XIX. században pedig adtak neki egy laza barokkos fodrozást, de annyira azért nem sikerült hazavágni, mint mondjuk a Santa Maria Maggiore-t itt Bergamoban.

A Duomo Nuovo századokkal fiatalabb épület. Belefogtak az építkezésbe 1604-ben, aztán 1825-ben már készen is voltak (gondolom, nem tudtak megegyezni minden apró részletben). Látszik is rajta, hogy csak úgy összecsapták. Egyébként ez a város legnagyobb temploma, Veronese és Tintoretto festményei tűnnek fel itt-ott, és szolidan emelkedik 82 m magasra a kupolája.

A Duomo Nuovo mellett látható a Palazzo Broletto, ami a hivatalos leírás szerint későgót stílusjegyeket hordoz. Nagyon szép megfogalmazás, de szerintem szemléletesebb, ha onnan közelítjük, hogy erősen hatással volt a tervezőre a velencei reneszánsz hajnala... :)

1.sor: Palazzo Martinengo (Piazza del Mercato); Piazza della Vittoria; Domo Nuovo belülről; DN kupolája messziről

2.sor: freskó a Duomo Vecchioból; DV szentélye a főhajóból; DV kupolája belülről; Duomo Nuovo kívülről; DN belülről; Palazzo Broletto udvara

3.sor: Palazzo Vecchio kívülről; Santa Maria dei Miracoli templom; Torre della Pallata; San Francesco templom.

4.sor: Palazzo della Loggia - ezen is érezhető "talán" a velencei hatás, jelenleg Városházként üzemel.

A felsorolásból kimaradt egy fákkal díszített látkép, egy csodálatos fagylalt kehely, valamint Hieronymus Verzeri mellszobra, aki Bresciaban volt püspök valamikor a XIX. században.

Továbbá igazán jó szemű kedves olvasóim és képnézegetőim két tündéri gyíkocskát is találhatnak az összeállításban. ;)

Miután kigyönyörködtem magam a dómokban, és konstatáltam, hogy a Palazzo Broletto tornyába nem tudok felmenni, nekivágtam, hogy meghódítsam a várat. Nem számoltam meg pontosan, de hozzávetőleg 500 lépcsőfok és számos további lépcsővel nem nehezített emelkedő legyőzése után megérkeztem a kapuhoz. A vár nagyon szépen megmaradt, az olvasottak alapján a XV-XVI. században nyerte el jelenlegi formájának eredeti fényét (remélem, még értitek), de egyes elemei a XIV. század óta megmaradtak. Az egész egy hatalmas 3D-s labirintus, de sikerült minden pontjára ellátogatnom. Még a harcászati kiállítást is megnéztem, pedig eredetileg nem állt szándékomban, de hát így alakult. 3 emeletnyi páncél, kard, pisztoly, puska és lándzsa a XVI. század közepéről. Pont annyira izgalmas (nekem), mint színvaknak a kifestőkönyv, de így jár, aki a jegyárussal egyszerre lép be egy ismeretlen ajtón. Durván 3 órámba került a vár teljes feltérképezése, de a friss levegő, a csodálatos színek és az olykor fullasztó virágillat miatt azért megérte.

1.sor: úton a vár felé; a vár kapuja; látkép a várból, háttérben az Alpok; némi természet; a déli lábánál fekvő városrész

2.sor (jobb oldal): imádnivaló csücsök a városfalon; a legöregebb meglévő várkapu (1350 körül); hasonló korú falrészlet a vár legfelső szintjén

3.sor: 22 magas torony (nem emlékszem a nevére); ismét a természet, csak magasabbról; a börtöntorony melletti belső udvar; nyugati látkép; a labirintus legszűkebb eleme; várból kivezető fasor

4.sor: az imádnivaló csücsök közelebbről; szőlőültetvény a vár tövében; az első kapu takarásban; hivatali épület, mely később templommá lépett elő, majd 1849-ben Haynau főhadiszállásává fokozták le.

Gastro alert!!!

Levonszoltam magam a várból egészen a várfalra vezető híd lábáig, ahol üzemanyag gyanánt magamhoz vettem egy kis kávét és a fent már megcsodált fagylalt kelyhet. Ez a kis szusszanás elegendő volt ahhoz, hogy keressek egy éttermet, ahol erőt gyűjthetek a nap hátralévő részére. Életem talán leges-leges legjobb lasagne-ját sikerült elfogyasztanom. Hogy a bárányragu tehet-e arról, hogy ennyire ízlett, vagy a fáradtság, már sosem tudjuk meg, de egyes titkokra sosem derülhet fény! :D

Mikor már ismét a vasútállomás felé vettem az irányt, egy virág vásár kellős közepén találtam magam. Itt bámészkodtam kicsit, és ismét találtam egy orchideát, amihez lakást is érdemes lenne venni valahol San Tropez-ban, de épp nem volt elérhető az ügynököm... 

bal blokk: olchideák

jobb blokk felső kép: fogalmam sincs, de nagyon szép bokor a vár tövéből

kb középen: az imádnivaló csücsökben virító bokor igazán közelről

jobb alsó sarok 3 kép: királybegóniák

"Always look on the bright side of life"

Annak ellenére, hogy egyik kedves helyi kollegina egész héten Kleopátrának képzelte magát, engem pedig a rabszolgájaként kezelt, remek hangulatban telnek a napjaim. :) Erről a jó kedvről igazából elsősorban a törzshelyeimen eltöltött idő tehet.

Tonio - a rendező koreográfus - minden reggel rám kacsint, és amint belépek, már készíti is a kávémat, szóval általában mosollyal indulnak a napjaim.

Ezen a héten 30&Lode stábja is nagyon barátságos volt, úgy értem, az eddigieknél is közvetlenebb. Gabri, a főnök megkérdezte, hogy hívnak, és azóta minden alkalommal, mikor megyek ebédelni, széles mosollyal az arcán üdvözöl, hogy "Ciao, Eva!". :) Talán tegnap, vagy tegnapelőtt, Ő is akkor jutott az ebédjéhez, amikor én a sajátomhoz, nem sokkal 2 előtt, ráadásul viszonylag közel ültünk egymáshoz, illetve a bár-konyha bejáratához, és minden kedves kollégájának elújságolta, hogy megtudta tőlem a nevemet, hiszen minden nap ott eszem, és ráadásul - mint kiderült - én mindegyiküket tudom névről azonosítani. Ezen utóbbi infónak annyira megörültek aznap minden kedves dolgozó járt valamiért az asztalomnál. Paolo megterített, és felvette a rendelésemet, Lisa hozta az ebédemet, Alex készítette és hozta a vizemet és a kávémat, Rosananál fizettem, Gabri pedig ugyebár eleve velem egy asztalnál ült, csak két székkel arrébb.

Valamikor a hét közepén, a piciny pizzériában, ahol vacsoráimat szoktam elfogyasztani, beszélgettünk az aktuális popzenéről, annak jeles olasz képviselőiről. Kiderült, hogy nekem nagyon megtetszett Tiziano Ferro "Per dirti ciao" című száma, és az eladólány (akinek szégyen szemre nem tudom a nevét, de szerintem Ő sem tudja az enyémet) kikereste youtube-on, és azt is meghallgattuk, míg elfogyasztottam a pizzaszeletemet. Közben megkérdeztem Tőle, miről kapta a nevét a via Borfuro, de fogalma sem volt róla, sőt, Ő sem találta meg guglin... :P Szóval ezen rejtély megoldása még várat magára, de azt elárulhatom, hogy találtam egy igen méretes - két szintes - játékboltot! :) Így remélem, már a ti szemetek sem tikkel az aggodalomtól! ;)

És angolul értő kedves olvasóimnak egy apróság, amivel ma hajnalban megörvendeztettem magam:

I woke up at 3.14 this morning because I had to π

John F. Nash Jr. és a pop-ipar

Tisztelettel jelentem, hogy nem azért vagyok súlyos bejegyzés-elmaradásban, mert nem történik semmi, hanem, mert éppen nem látszom ki a tennivalóból szőtt takaró alól. (Micsoda metafora!!! [ez meg micsoda alliteráció :D ] Ha Mohácsi tanár úr olvasná a blogomat, biztosan megkönnyezné...) 

Ne értsetek félre, nem panaszkodom, mert király a buli! :D

Napok óta próbálok keríteni egy játékboltot a környéken, de egyszerűen nem találok. Egy 120.000 fős város központjában élek, és nincs 40 perc sétán belül egy játékbolt. A másik jelentős kudarcom az elmúlt napokból, hogy nem sikerült eddig kiderítenem, hogy miről kapta a nevét a via Borfuro. Igaz, még élő személynek nem tettem fel a kérdést, de majd megérdeklődöm Flavia-tól, aki amellett, hogy kitűnően beszél angolul, még helyi ember is. (Bár játékboltot Ő sem tudott mondani a közelben.) És nem mellesleg elég cool neve van... :D

Továbbra is rajongok a hétfő reggeli játékelmélet órákért, e hét elején például megoldottunk egy problématípust, amivel John Nash professzornak is olyannyira meggyűlt a baja, hogy Shapley oldotta meg. Így már azért jelentősen könnyebb dolgunk volt persze, mint Nash professzornak. 

Mivel a hétvégéből kimaradt a rejtvény, most hoztam Nektek egyet:

Hány olyan matematikai egyenlet, megoldási út, feladat, szemléltetés, stb szerepel a "Csodálatos elme" című filmben, amelynek köze van John Nash professzor munkásságához?

Van errefelé egy olyan rádióállomás, ami TV csatornával is rendelkezik, így közelebbről ismerkedem - általában ebéd közben - a helyi popzenei felhozatallal.

Íme pár szelet a tortából:

https://www.youtube.com/watch?v=B0_xYJGpMFM

https://www.youtube.com/watch?v=wPrKYs2iDKQ

És jelen kedvencem ebben a kategóriában:

https://www.youtube.com/watch?v=M3STj8zlQw4

Nyomozás

Ma fényt derítettem egy talányra, amely már hetek óta csiklandozta a fantáziámat. :) Valójában a rejtvény megfejtése már megvolt tegnap, de még igazolni kellett a kapott információt.

Reggeliző törzshelyemen már párszor láttam, hogy Tonio olyan kávét visz egyes asztalokhoz, ami elképesztően guszta és vagány, én meg még nem találkoztam vele. Tegnap reggel sikerült kiszúrnom, hogy készül a csoda, de Toniotól nem tudtam megkérdezni, mert még nem elég az olasz tudásom ehhez a beszélgetéshez, az Ő angol tudása pedig bármilyen beszélgetéshez kevés. :)

Az történik, hogy egy átlátszó üveg kávéscsészét meggőzöl, kakaóport szór bele, majd erre rámegy a mennyei olasz presszó, a csészében maradt helyet pedig kitölti tejhabbal.

Mindezt az ebédelős törzshelyemen elmeséltem Lisának, aki mondta, hogy ez szerinte a Marocchino lesz, ők is készítenek ilyet, ha érdekel, megkóstolhatom. Mivel eddigre túl voltam már az ebéd utáni dupla presszón, elhalasztottam a tesztet mára. Így a mai pizza al prosciutto után kértem egy marocchino-t. Nem egészen úgy nézett ki a cucc, mint amit reggel láttam, de valóban üvegcsészében volt, 3 eltérő színű réteg: csoki, kávé és tejhab, és ezt még leszórták kakaóval. (Hoztak hozzá cukrot is, de nem kérdeztem rá. :P) Finom volt és elegáns, ugyan kicsit édes, de adta vissza azt a hatást, amit Tonio alkotásai. De nem adtam fel a reményt! Hazafelé ismét beugrottam Toniohoz, és igen lazán kértem olaszul egy marocchinot. Nem csalódtam! ;) Lisának igaza volt, de a két marocchino még csak köszönő viszonyban sincs egymással. Bár szeretem az eleganciát, de ebben az esetben a vagányabb jobban bejött. Valószínűleg azért, mert közel sem annyira édes, és az egész hangulatát megfűszerezi, hogy kakaóporos a csésze pereme is. :)

Hogy szemléltessem a különbséget:

Ebédkor kapott verzió:

http://www.barlaceno.it/wp-content/uploads/2013/01/marocchino_h4.jpg

Tonio verziója:

http://www.turismo.intoscana.it/allthingstuscany/tuscanycious/files/2013/06/marocchino_montebianco.jpg

Ezen a sikeres nyomozáson felül még egy tündéri Mini 1001 típusú, 40-45 éves járművel is összefutottam ugyanott, ahol a Shelby Cobra, egy veterán Harley és egy 35 év körüli Land Rover is parkolt már.

Íme a csöppség:

Giccsparádé

Íme

 

Párat még közelebbről, csak a hatásvadászat kedvéért ;)

Mire jó egy meteorológus diploma?

Ezt a kérdést az ember felteszi magának, amikor kitölti a jelentkezési lapokat. A bizakodóbbak megjelölik ezt a szakot, ám a jelentkezők 90%-nál ez még csak lehetőségként sem merül fel, és később sem találkozik a problémával. Aztán, a korábbi bizakodók ismét felteszik maguknak kb 3-4 évvel később, és többnyire joggal válaszolják, hogy "semmire", de akkor már túl vannak 3-4 szigorlaton, és már csak a klimatológia vagy a dinamikus meteorológia van vissza, így azzal biztatják magukat, hogy legalább diplomás ember lesz belőlük másfél-2 éven belül.

De ne legyünk igazságtalanok!

Aki meteorológusnak diplomázott, az pontosan tudja, mennyivel többre menne most egy villamosmérnöki, programozó matematikus, vagy éppen egy informatikus oklevéllel, sőt, már hatalmas rutinja van a reál tárgyakból való vizsgázásban, így bátran továbbtanulhat! Ja, és a tanult tárgyak egy jelentős részét elfogadtathatja (ha a kétszintű képzésben tudják értelmezni, vagy megfeleltetni az eddigi eredményeket), hiszen ennél több matekot, csak a matematikusok hallgatnak. (Kivéve persze, ha történésznek tanul tovább, mert kicsiny a két szakterület metszete...)

Emellett, ha az emberben elég sűrűn felmerült a kérdés már a tanórák során, hogy "ugyan vagány dolog a Navier-Stokes egyenletrendszer, de valójában mi a frászt jelent a gyakorlatban"; vagy éppen "értem, hogy amennyiben találkozik a hideg és a meleg légtömeg, akkor buli lesz, de mit látok ilyenkor az égen"; stb;  és szorgos utánajárás után meg is találja a szükséges válaszokat, akkor egészen jó esélye lesz arra, hogy jókor menjen ki a hegyoldalba egy fényképezőgéppel a kezében. ;)

Megoldható/megoldandó rejtvény Einstein bácsi tollából

A mai viszonylag eredményes munkanapomat leszámítva két igazán büszkeségre okot adó eredményt is elértem:

1. Futóköröm célegyenesében megelőztem egy forgalomban mellettem haladó Maserati Granturismo-t! :) Mit ér az olasz sportkocsi, ha ekkora a dugasz?!?!?! :D (De azért csinos kis darab)

2. Megfejtettem egy rejtvényt, melynek felírása Einstein nevéhez köthető. Ha valamelyikőtök esetleg szeretne 5 percet áldozni az életéből némi logikus gondolkodásra, zuhanjon neki, de legyen kedves NE írja be kommentbe az eredményt, adjuk meg mindenkinek a lehetőséget a kibontakozásra! ;) Nekem elküldhetitek bármely email címemre, ha épp reménykedtek valami jutalomban! ;) (A korábbi vetélkedőről sem feledkeztem el, csak nem jártam még elég közel földrajzilag ahhoz, hogy kiosszam a nyereményeket.)

Szóval a feladvány:

Van egymás mellett 5 ház, mind az 5 ház különböző színű. A házakban lakik egy-egy személy, mindegyik különböző nemzetiségű. Mindegyik fogyaszt valamilyen italt, dohányárut, és tart valamilyen állatot. Egyikük sem issza ugyanazt és nincs két egyforma cigaretta, vagy házi kedvenc.

További támpontok:

• A brit piros házban lakik.
• A svédnek kutyája van.
• A dán teát iszik.
• A fehér ház balján a zöld ház van.
• A zöld házban kávét isznak.
• Az a személy, aki Pall Mallt szív, madarakat tart.
• A sárga ház lakója Dunhillt szív.
• A középső házban lakó tejet iszik.
• A norvég az első házban lakik.
• A Blendet szívó szomszédja macskát tart.
• A Blue Mastert szívó ember sörözik.
• A lovakat tartó szomszédjában lakó Dunhillt szív.
• A német Price-t szív.
• A norvég a kék ház szomszédja.
• A Blendet szívó szomszédjában lakó vizet iszik.

A kérdés pedig nagyon egyszerű:
Ki tart halakat?

Special skill

Tegnap elég ratyi napom volt, de estére minden erőmet összeszedve azért sikerült érdemben javítani a helyzeten. :) Igazából felfedeztem egy olyan képességemet, amit akár az önéletrajzomban is szerepeltethetnék, ha éppen házinéni, vagy bébiszitter pozíciókra pályáznék. Az történt ugyanis, hogy sikeresen felvittem két és fél hétre elegendő frissen összehajtogatott tiszta ruhát a negyedik emeletre úgy, hogy közben egy biztonsági ajtót kellett kinyitnom kártyával, aztán hívnom a liftet, majd kinyitni a saját szobám ajtaját egy kulccsal. És - ha ez esetleg nem ejtette volna le az állatokat (mármint a tiéteket, nem a vadon élőket) - ezek után még le- és elpakolni is sikerült minden darabot borulás nélkül prezentálni. ;)

Na, ki a király?!

Emellett pedig az alábbiakat tessék hallgatni, népszerűsíteni, de főleg nagyon szeretni:

Életfilozófia: http://www.youtube.com/watch?v=_1Tavk9Ie_A

Erőteljes veszprémi kötődés: http://www.youtube.com/watch?v=KH9_FDRQrmA

Tessék gyúrni a "strand-testre": http://www.youtube.com/watch?v=HIdEtFD6P1Y

Ehhez pedig csak annyit, hogy egy volt kollégámmal megállapítottuk, hogy egy igazi piroshetes tökéletes szinkron lenne a Star Wars összeshez: http://www.youtube.com/watch?v=mzFhHqxVbJQ